Egy takaros kis utcában találtam magam. Girbegurba volt és keskeny, de ragyogóan tiszta, fehérre meszelt falak meg bájosan ódon kőkerítések szegélyezték, tövükben pitypang sarjadt meg százszorszép, felettük dús lombú fák ringatták lombjaikat. Az egyik kertből lonc illata táncolt elő, a másikból madarak éneke, egy harmadik kerítés mögül szökőkút csobogása hallatszott kristálytisztán. De embereknek nyomát se láttam. Abban sem voltam biztos, hogy emberek lakják ezt a világot, mert nagyanyám elbeszéléseiből régóta tudtam, hogy ahány világ, annyi különös lény.
Arra ocsúdtam a nézelődésből meg töprengésből, hogy valaki megrángatta a nadrágszáramat. A macska türelmetlenül nyávogott rám:
- Menjünk már, hát elkésünk, hát mindenről lemaradunk!
- De miről? - akartam tudni.
- Nem látjuk a bevonulást, nem halljuk a köszöntőt, az egész különleges, varázslatos estét elszalasztjuk, s miért?! Hogy itt állhassunk egy jelentéktelen sikátorban?!
Fel akartam hívni a figyelmét, hogy korai ébresztőjének hála még épp hogy csak reggel van, amikor észrevettem a narancsszín meg fáradtlila bárányfelhőket lomhán tovaúszni felettünk. Alkonyodott bizony, valóban közelgett az este, a macska pedig oly vágyakozónak és izgatottnak, egyszersmind csalódottnak tűnt, hogy békítően megcirógattam, s elindultam végre a nyomában. Úgy látszik - vontam le a nyilvánvaló következtetést -, hogy nem ugyanaz a napszak egy-egy átjáró mindkét oldalán. 
Korábbi utunkhoz hasonlóan most is macskalogika szerint haladtunk: erre-arra kanyarogva, kerítések árnyékában sompolyogva, ide-oda ugrálva árkok és vízelvezetők fölött. Vezetőm tempójához igazodva ráértem nézelődni, bámészkodni. Azt hamar megállapítottam, hogy az egész város hasonlóan tiszta és rendezett, mint a kis sikátor, ahová érkeztünk. Minden ház, legyen az kisebb kulipintyó vagy széles felhajtójú villa, aprócska fészek vagy impozáns palota, takarosan rendben volt tartva, növényekkel beültetve. De egy lélekkel se találkoztam sehol.
Aztán lassan kezdtem megérteni, miért is...
Ahogy haladtunk előre, mintha zúgást hallottam volna, eleinte csak mintha néhány méh zümmögött volna, aztán már egy egész kaptárnyinak hallatszódott, végül rádöbbentem, hogy ezek bizony nem méhecskék, hanem... emberek! A macska már nem sompolyogva kólingyált, hanem rohant az útjába kerülő padokra, virágládákra felugorva, majd puha tappancsaival elrugaszkodva. Már nem lesett hátra a válla felett, mint eddig, mellőzte a sürgető és megrovó sárga pillantásokat, csak előre nézett, farka áramszedőként meredt az égnek. Lihegve talpaltam utána. 
Tágas, macskaköves térre érkeztünk, utunkat fehér szökőkút állta el. A márványmedence közepén sudár nőalak meg daliás férfi szobra  állt, fejük fölé márvány korsót emeltek, amiből ezüstszínű víz záporozott szerteszét. Szívesen időztem volna, meg is szomjaztam, a lábam is sajgott már, de ez a tér is üres volt, mint az utcák eddig mind, a méhkaptárra emlékeztető zaj viszont már harsogóvá erősödött. A térről három vagy négy kis utca vezetett ki, vezetőm a legszűkebbet választotta - stílusosan. Az utcácska két sarkán egy-egy palota magasodott, s azoknak a falán kerámia mozaikok ragyogtak a lemenő nap utolsó sugaraiban, arany és kék macskákat ábrázolók. A kíváncsiságtól és az izgalomtól görcsbe rándult a gyomrom, a macska után iramodtam, de már el is veszítettem a tömegben.
A szűk utcácska ugyanis egy újabb, ámde a hatalmasabbnál is óriásibb térre vezetett, s ez a tér tömve volt emberekkel. Színes bódékban árusok tömkelege, itt-ott csepűrágók, pantomimesek, bábosok, élőszobrok, táncosok, zenészek - ahányan, annyiféle zene, ritmus, énekszó. A levegőben pecsenye illata szállt, máshonnan égetett cukor aromája, szemből pedig a feltámadó hűsítő szél a tenger sós páráját szórta az arcomba. Úgy tűnt, a városka apraja-nagyja ott tolong, asszonyok, férfiak, gyermekek, fiatalok és idősek, vállaikon, karjaikban vagy lábaikhoz simulva pedig macskák: kék, zöld és sárga szempárok, tarka, cirmos vagy egyszínű bundák. 
Igyekeztem mindent megfigyelni: a lassan indigószínűvé váló eget, a kupolás háztetőket, a tetők sarkán gubbasztó vízköpőket, az ablakokban lobogó színes zászlókat, a körhintán körbeforgó, festett játéklovakat, a tarkaruhás tömeget, a fénylő arcokon ragyogó izgatottságot, a gyermekek mosolyát, ahogy egy léggömbnek vagy egy cukrozott almának örülnek, a lábunk alatt a színes, mintás térköveket. 
Ám egyszerre elcsendesedett minden, a tömeg épp ott, ahol én álltam, kettévált, utat nyitva le egészen a tengerig, és én rácsodálkozhattam a topáz fényű vízfelszínre, az ezüstként csillogó habokra, amelyek fel-felfutottak a barna és narancsszín mozaikkövekre, játékosan kapkodva az ott állók lába után. Egy ismeretlen kéz a karomért nyúlt, és félrevont az útból, de megköszönni már nem tudtam, mert mindenki, aki a téren tolongott, térdre ereszkedett, fejét tisztelettudón meghajtotta. A fehér szökőkút közepén látott szobrok élő másai vonultak be az előttük nyitott úton: a király és a királynő. Dísztelen ruhájuk, egyszerű koronájuk, délceg tartásuk és az őket körülvevő tiszteletteljes csend azt sugallta, hogy jó uralkodói szépséges birodalmuknak. Nem követte őket szolgák hada, csupán egy piros palástos öregember görcsös botra támaszkodva, és egy ragyogó szépségű fiatal nő. Fehér ruhája körülölelte karcsú testét, fényes, vörös haja tűzként lobogott az enyhe sós szélben. A macska, aki idekísért, most előkerült valahonnan, és két puha ugrással a vörös hajú nő karjaiban termett, arcához törleszkedett, az pedig látható szeretettel simogatta végig tarka bundáját. Ahogy a menet elhaladt a tömeg előtt, az emberek úgy emelkedtek fel és fordultak mind a tenger felé. 
Az uralkodó pár megállt a víz szélén, nem zavartatva magukat attól, hogy a hullámok a bokájukat nyaldossák. A nap utolsó sugarai is eltűntek a látóhatár szélén, a tenger topáz színből feketévé vált, majd ezüstté, ahogy felragyogtatta a  felkelő hold. Néhány pillanatig csend volt, csak a hullámok morajlása hallatszott, majd a királynő lágy, ismeretlen nyelven énekelni kezdett. Néhány mondat után a király is csatlakozott hozzá, aztán a piros palástos öregember is mély, reszkető hangján. Csak a vörös hajú nő maradt néma. Aztán elhallgattak, karjukat kitárták, és úgy vártak valamire... Vártam én is, bár fogalmam sem volt, mire, de a levegőben várakozás remegett, néma izgalom. A tenger visszahúzódott, szabadon hagyva az algával és vízinövényekkel borított köveket, a sötétben megbúvó, fényes sziklákat, majd egy hatalmas hullám felmagasodva megindult a tér felé. Karomat védekezőn az arcom elé emeltem, de mindenki más szálegyenesen állt, és továbbra is várt. A fenyegetőnek tűnő hullám a szikláknak csapódott, olybá tűnt, mintha szilánkokra tört volna, s hűvös cseppjei beborítottak mindannyiunkat - mintha apró csókokat osztott volna a víz. Néhány vízfodor még végignyalintotta a mozaikot a lábunk alatt, majd tenger elnyugodott, kisimult, egy sóillatú szellő végigsimogatott mindenkit, majd - véget ért a szertartás. 
A királyi pár felénk fordult, arcukon mosoly ragyogott fel, és a király zengő hangja betöltötte az egész teret:
- A tenger hatalmas, azonban félnie csak annak kell tőle, aki nem tiszteli az erejét. Sok száz éve már, hogy barátságban élünk vele és élvezhetjük bőkezűségét. Ma újfent biztosított bennünket jóindulatáról! Szerződésünk megújult, s tart a következő Ezüst Holdig. Ünnepeljünk együtt! 
Karját leeresztette, s erre a mozdulatra válaszul megszólalt a zene, az emberek újra táncba kezdtek, a királyi pár pedig lassú léptekkel, szelíd mosollyal sétára  indult a tömegben. A vörös palástos öregember csak az első bódéig tartott velük, ott elfogadta a felkínált széket és egy hatalmas korsó, habos sört, a fehér ruhás, csodaszép nő viszont követte őket, karjában a macskával. Időről időre megálltak, megcsodáltak egy-egy mutatványt, mézeskalácsot, egyéb vásári portékát, mosolyogva szóltak néhány szót egymáshoz vagy az árusokhoz, és alattvalóik szeretettel néztek utánuk. Állva maradtam a helyemen, onnan figyeltem őket, ők pedig egyre közelebb és közelebb értek hozzám, majd megálltak előttem. A vörös hajú nő kék szeme rám szegeződött, tekintete fogva tartott, a macska pedig átugrott az én karomba, és halkan dorombolni kezdett. 
- Felség - szólt lágy hangján a nő -, bemutatom nektek az unokámat!