Távoli harangszóval érkezett a pirkadat. A harang néhányat kondult, az ég sötétje ugyanakkor meghasadt, és a narancsszín napsugár beszökött a függöny résein át a szobámba. Ébren talált.

Ami azt illeti, egész éjjel nem aludtam.

Felzaklatott az elmúlt nap: betöltöttem 18. évemet, és aznap került sor rá, hogy meghallgassuk nagyanyám végrendeletét. Aki - voltaképp - nem is halt meg. Legalábbis a szó szoros értelmében nem. Nem sokkal azután, hogy sétálni vitt a városba és bemutatott a macskáknak, rejtélyes módon eltűnt a szobájából. A szoba ajtaja belülről volt zárva, míg az ablakok tárva-nyitva álltak, viszont nagybátyám olyan sűrű rácsot szerelt rájuk, hogy azon egy veréb éppen ha átfért. Esetleg egy soványabb macska, de a nagyanyám semmiképp. Nem hiányzott semmi sem a holmijai közül, csak az írógépe: az ütött-kopott, kiszáradt szalagú Adler, amit oly sokat püfölt éjszakákon át (nagynéném és nagybátyám legnagyobb bosszúságára). Napokon át keresték nagyanyámat, végül a rendőrség eltűntté,  5 évvel később pedig halottá nyilvánította.

A végrendeletét viszont csak az én 18. születésnapomon ismerhettük meg. Ahogy az ügyvéd krákogó, rekedtes hangon felolvasta, összeszorult a szívem. Jogdíjak, befektetések, titkos bankszámlák - mindezek semmit sem jelentettek nekem, noha jó részüket én örököltem. De ettől még nem kaptam vissza a nagyanyámat. Sóvárogva vártam valamit - egy titkos naplót, szalaggal átkötött leveleket, elsárgult újságkivágást, valami üzenetet, hogy mi is történt, s nélküle hogyan tovább. De az egyetlen, amit a pénzen kívül rám hagyott, egy kissé suta egyiptomi macskaszobor volt. Most még elhagyatottabb voltam, mint azon a napon, amikor olyan titokzatos módon eltűnt. Üresnek éreztem magam, szinte kifosztottnak. Nem vacsoráztam, anyám rosszalló pillantásával nem törődve a szobámba mentem és lefeküdtem, de képtelen voltam aludni. A szobrocskát bámultam, amit a polcra állítottam az ágyammal szemben, és megpróbáltam magyarázatot keresni mindarra, ami történt. 

Aztán megszólalt a harang, világosodni kezdett a szoba, s a kora hajnali derengésben a gipszmacska megrázkódott, majd puhán leugrott a parkettára és az ágyamhoz sétált.

- Jó reggelt! - biccentett felém, majd a takarómra ült, szemben velem. Dermedten bámultam kissé kopott, fekete foltos fehér szőrét, még a szusz is bennem rekedt.

-Ejnye - csóválta meg a fejét -, a nagymamája nem tanította meg köszönni?

- Elnézést - nyögtem a rököny múltával -, csak váratlanul ért... Jó reggelt kívánok!

- Na, így már mindjárt más - bólintott elégedetten. - Igyekezzünk! - szólított fel, és az ágyamról az ablakpárkányra ugrott. 

- Hová? - kérdeztem gyanakodva, az orromig húzva a paplant.

- Hogyhogy hová? De hisz már várják! Ő várja!

- Ki az az az ő? - kérdeztem szigorúan, és eldöntöttem, hogy kiseprűzöm a macskát a szobámból. Bosszantott titokzatossága, tudálékossága, és az, hogy megint belekeveredek valami "macskás" dologba.

A macska finom kis mancsával épp az ablakszárnyat próbálta kipiszkálni, csak a válla felett nyivákolta hátra: - A nagymamája! 

Kiugrottam az ágyból. - Hát él? Hol van, mit tud róla? Induljunk máris, kérem, most ne az ablakkal piszmogjon... 

- Mégis, hogyan akar kijutni másképp?! - nyávogott bosszúsan, egy pillanatra sem hagyva fel ablaknyitó szándékával. 

- Az ablakon rács van - próbáltam higgadtan meggyőzni -, amin semmiképp nem férek ki. Használhatnánk talán az ajtót...

- Semmiképp sem lenne célszerű. Bízzon bennem, a nagymamáját is én kísértem el annak idején. 

Majd jelentőségteljesen végignézett rajtam, és afelől érdeklődött, hogy hálóingben és papucsban óhajtok-e útnak indulni, vagy magamra öltök valami szalonképeset. Végül útra kész voltam, és jobb meggyőződésem ellenére, némi gúnyos fensőbbséggel az arcomon elfordítottam az ablakkilincset és szélesre tártam az ablakszárnyakat. A macska úgy siklott át a sűrű rácsok között, ahogy az fajtájától el is várható volt, majd kecsesen átugrott egy virágzó galagonyágra, és visszanézett rám. 

- Nos? 

Kínos csend állt be kettőnk között, majd kelletlenül nekipréseltem a testem a  rácsoknak... és gyorsan megfogódzkodtam, mert már kint is álltam a párkányon 4 emelet magasságban. A pánikot visszanyelve átléptem a faágra, majd vezetőmet követve könnyedén lemásztam az utcára, és a kihalt utcán hűségesen elindultam a fal tövében osonó macska után. 

Bár sietősre fogta lépteit, vezetőm igyekezett eltársalogni velem. 

-A lelkemre kötötte, hogy mielőbb vigyem el hozzá, ahogy a tizennyolcat betöltötte - magyarázta, amikor nagyanyám felől érdeklődtem. - Sokkal többet sajnos én sem tudok, az elmúlt éveket egy dobozban töltöttem a nagynénje alagsorában - hangjából néminemű panasz csendült ki, de nem folytatta tovább, úgy tűnt, az útra koncentrák. 

Minden logikát nélkülözve kanyarogtunk az utcák szövevényében, egyre keskenyebb, egyre elhagyatottabb sikátorokon át, emelkedőkön kaptattunk felfelé, míg végül - ki tudja, hogyan - ott álltunk a régi vár lábánál. A vár még a középkorban épült, valaha a várost védte az ellenségtől, de ma már csak turistalátványosság volt. Szó ami szó, ráfért volna már egy restaurálás, a várárokra meg egy alapos tisztítás, mert a csodálatos, friss illatú reggelbe vaskos posványszag keveredett. Az árok fölé egy fűzfa hajolt , vén, göcsörtös törzsét belepte a moha, alatta zengett a békák kurutty-kórusa. Egy rozoga kis fahidat őrzött. A koronájában, ott, ahonnan az ágak sarjadnak, egy vörös macska szundikált. Jöttünkre felsandított, majd felugrott, és elénk szaladt. 

- Ma van a nagy nap?! - kérdezte izgatottan. 

- Ma bizony - helyeselt ünnepélyesen fekete-fehér társam, és rálépett az ormótlan faalkotmányra. Követnem kellett, bár a híd igencsak imbolyogni kezdett. 

Ámbár gyerekkorom óta ismertem a várat, erre a hidacskára nem emlékeztem, mint ahogyan arra az öreg kapura sem, ami a várfal egy rejtett kis zugában húzódott meg. Pedig az a hatalmas, sárgán ragyogó rézkilincs egész biztosan feltűnt volna. 

Markomba zártam - lágyan belesimult. Azt gondoltam, nehéz lesz lenyomni, de olajozottan működött, a tömör, mázsás fakapu pedig zaj nélkül fordult el az egyébként igen rozsdásnak látszó zsanérokon. A macska lépett előre, én követtem. Hajamat egy pillanatra megborzolta a lágy szellő, egy lélegzetvételnyi időre belevesztem valami aranyló, vakító fénybe, egy darabig minden könnyű volt, semmi sem számított - aztán már odaát is voltunk, a kapu becsukódott, a zár nyelve a helyére kattant. 

Körülnéztem.