Egy takaros kis utcában találtam magam. Girbegurba volt és keskeny, de ragyogóan tiszta, fehérre meszelt falak meg bájosan ódon kőkerítések szegélyezték, tövükben pitypang sarjadt meg százszorszép, felettük dús lombú fák ringatták lombjaikat. Az egyik kertből lonc illata táncolt elő, a másikból madarak éneke, egy harmadik kerítés mögül szökőkút csobogása hallatszott kristálytisztán. De embereknek nyomát se láttam. Abban sem voltam biztos, hogy emberek lakják ezt a világot, mert nagyanyám elbeszéléseiből régóta tudtam, hogy ahány világ, annyi különös lény.
Arra ocsúdtam a nézelődésből meg töprengésből, hogy valaki megrángatta a nadrágszáramat. A macska türelmetlenül nyávogott rám:
- Menjünk már, hát elkésünk, hát mindenről lemaradunk!
- De miről? - akartam tudni.
- Nem látjuk a bevonulást, nem halljuk a köszöntőt, az egész különleges, varázslatos estét elszalasztjuk, s miért?! Hogy itt állhassunk egy jelentéktelen sikátorban?!
Fel akartam hívni a figyelmét, hogy korai ébresztőjének hála még épp hogy csak reggel van, amikor észrevettem a narancsszín meg fáradtlila bárányfelhőket lomhán tovaúszni felettünk. Alkonyodott bizony, valóban közelgett az este, a macska pedig oly vágyakozónak és izgatottnak, egyszersmind csalódottnak tűnt, hogy békítően megcirógattam, s elindultam végre a nyomában. Úgy látszik - vontam le a nyilvánvaló következtetést -, hogy nem ugyanaz a napszak egy-egy átjáró mindkét oldalán. 
Korábbi utunkhoz hasonlóan most is macskalogika szerint haladtunk: erre-arra kanyarogva, kerítések árnyékában sompolyogva, ide-oda ugrálva árkok és vízelvezetők fölött. Vezetőm tempójához igazodva ráértem nézelődni, bámészkodni. Azt hamar megállapítottam, hogy az egész város hasonlóan tiszta és rendezett, mint a kis sikátor, ahová érkeztünk. Minden ház, legyen az kisebb kulipintyó vagy széles felhajtójú villa, aprócska fészek vagy impozáns palota, takarosan rendben volt tartva, növényekkel beültetve. De egy lélekkel se találkoztam sehol.
Aztán lassan kezdtem megérteni, miért is...
Ahogy haladtunk előre, mintha zúgást hallottam volna, eleinte csak mintha néhány méh zümmögött volna, aztán már egy egész kaptárnyinak hallatszódott, végül rádöbbentem, hogy ezek bizony nem méhecskék, hanem... emberek! A macska már nem sompolyogva kólingyált, hanem rohant az útjába kerülő padokra, virágládákra felugorva, majd puha tappancsaival elrugaszkodva. Már nem lesett hátra a válla felett, mint eddig, mellőzte a sürgető és megrovó sárga pillantásokat, csak előre nézett, farka áramszedőként meredt az égnek. Lihegve talpaltam utána. 
Tágas, macskaköves térre érkeztünk, utunkat fehér szökőkút állta el. A márványmedence közepén sudár nőalak meg daliás férfi szobra  állt, fejük fölé márvány korsót emeltek, amiből ezüstszínű víz záporozott szerteszét. Szívesen időztem volna, meg is szomjaztam, a lábam is sajgott már, de ez a tér is üres volt, mint az utcák eddig mind, a méhkaptárra emlékeztető zaj viszont már harsogóvá erősödött. A térről három vagy négy kis utca vezetett ki, vezetőm a legszűkebbet választotta - stílusosan. Az utcácska két sarkán egy-egy palota magasodott, s azoknak a falán kerámia mozaikok ragyogtak a lemenő nap utolsó sugaraiban, arany és kék macskákat ábrázolók. A kíváncsiságtól és az izgalomtól görcsbe rándult a gyomrom, a macska után iramodtam, de már el is veszítettem a tömegben.
A szűk utcácska ugyanis egy újabb, ámde a hatalmasabbnál is óriásibb térre vezetett, s ez a tér tömve volt emberekkel. Színes bódékban árusok tömkelege, itt-ott csepűrágók, pantomimesek, bábosok, élőszobrok, táncosok, zenészek - ahányan, annyiféle zene, ritmus, énekszó. A levegőben pecsenye illata szállt, máshonnan égetett cukor aromája, szemből pedig a feltámadó hűsítő szél a tenger sós páráját szórta az arcomba. Úgy tűnt, a városka apraja-nagyja ott tolong, asszonyok, férfiak, gyermekek, fiatalok és idősek, vállaikon, karjaikban vagy lábaikhoz simulva pedig macskák: kék, zöld és sárga szempárok, tarka, cirmos vagy egyszínű bundák. 
Igyekeztem mindent megfigyelni: a lassan indigószínűvé váló eget, a kupolás háztetőket, a tetők sarkán gubbasztó vízköpőket, az ablakokban lobogó színes zászlókat, a körhintán körbeforgó, festett játéklovakat, a tarkaruhás tömeget, a fénylő arcokon ragyogó izgatottságot, a gyermekek mosolyát, ahogy egy léggömbnek vagy egy cukrozott almának örülnek, a lábunk alatt a színes, mintás térköveket. 
Ám egyszerre elcsendesedett minden, a tömeg épp ott, ahol én álltam, kettévált, utat nyitva le egészen a tengerig, és én rácsodálkozhattam a topáz fényű vízfelszínre, az ezüstként csillogó habokra, amelyek fel-felfutottak a barna és narancsszín mozaikkövekre, játékosan kapkodva az ott állók lába után. Egy ismeretlen kéz a karomért nyúlt, és félrevont az útból, de megköszönni már nem tudtam, mert mindenki, aki a téren tolongott, térdre ereszkedett, fejét tisztelettudón meghajtotta. A fehér szökőkút közepén látott szobrok élő másai vonultak be az előttük nyitott úton: a király és a királynő. Dísztelen ruhájuk, egyszerű koronájuk, délceg tartásuk és az őket körülvevő tiszteletteljes csend azt sugallta, hogy jó uralkodói szépséges birodalmuknak. Nem követte őket szolgák hada, csupán egy piros palástos öregember görcsös botra támaszkodva, és egy ragyogó szépségű fiatal nő. Fehér ruhája körülölelte karcsú testét, fényes, vörös haja tűzként lobogott az enyhe sós szélben. A macska, aki idekísért, most előkerült valahonnan, és két puha ugrással a vörös hajú nő karjaiban termett, arcához törleszkedett, az pedig látható szeretettel simogatta végig tarka bundáját. Ahogy a menet elhaladt a tömeg előtt, az emberek úgy emelkedtek fel és fordultak mind a tenger felé. 
Az uralkodó pár megállt a víz szélén, nem zavartatva magukat attól, hogy a hullámok a bokájukat nyaldossák. A nap utolsó sugarai is eltűntek a látóhatár szélén, a tenger topáz színből feketévé vált, majd ezüstté, ahogy felragyogtatta a  felkelő hold. Néhány pillanatig csend volt, csak a hullámok morajlása hallatszott, majd a királynő lágy, ismeretlen nyelven énekelni kezdett. Néhány mondat után a király is csatlakozott hozzá, aztán a piros palástos öregember is mély, reszkető hangján. Csak a vörös hajú nő maradt néma. Aztán elhallgattak, karjukat kitárták, és úgy vártak valamire... Vártam én is, bár fogalmam sem volt, mire, de a levegőben várakozás remegett, néma izgalom. A tenger visszahúzódott, szabadon hagyva az algával és vízinövényekkel borított köveket, a sötétben megbúvó, fényes sziklákat, majd egy hatalmas hullám felmagasodva megindult a tér felé. Karomat védekezőn az arcom elé emeltem, de mindenki más szálegyenesen állt, és továbbra is várt. A fenyegetőnek tűnő hullám a szikláknak csapódott, olybá tűnt, mintha szilánkokra tört volna, s hűvös cseppjei beborítottak mindannyiunkat - mintha apró csókokat osztott volna a víz. Néhány vízfodor még végignyalintotta a mozaikot a lábunk alatt, majd tenger elnyugodott, kisimult, egy sóillatú szellő végigsimogatott mindenkit, majd - véget ért a szertartás. 
A királyi pár felénk fordult, arcukon mosoly ragyogott fel, és a király zengő hangja betöltötte az egész teret:
- A tenger hatalmas, azonban félnie csak annak kell tőle, aki nem tiszteli az erejét. Sok száz éve már, hogy barátságban élünk vele és élvezhetjük bőkezűségét. Ma újfent biztosított bennünket jóindulatáról! Szerződésünk megújult, s tart a következő Ezüst Holdig. Ünnepeljünk együtt! 
Karját leeresztette, s erre a mozdulatra válaszul megszólalt a zene, az emberek újra táncba kezdtek, a királyi pár pedig lassú léptekkel, szelíd mosollyal sétára  indult a tömegben. A vörös palástos öregember csak az első bódéig tartott velük, ott elfogadta a felkínált széket és egy hatalmas korsó, habos sört, a fehér ruhás, csodaszép nő viszont követte őket, karjában a macskával. Időről időre megálltak, megcsodáltak egy-egy mutatványt, mézeskalácsot, egyéb vásári portékát, mosolyogva szóltak néhány szót egymáshoz vagy az árusokhoz, és alattvalóik szeretettel néztek utánuk. Állva maradtam a helyemen, onnan figyeltem őket, ők pedig egyre közelebb és közelebb értek hozzám, majd megálltak előttem. A vörös hajú nő kék szeme rám szegeződött, tekintete fogva tartott, a macska pedig átugrott az én karomba, és halkan dorombolni kezdett. 
- Felség - szólt lágy hangján a nő -, bemutatom nektek az unokámat! 

Nagyanyám különleges asszony volt. Mások inkább furcsának mondták, és a nagybátyám, aki nem igazán szívlelte, bolond vénasszonynak nevezte. Nekem gyermekkoromban a mesék és kalandok kifogyhatatlan tárháza volt, titokzatos, misztikus alak egy bérházi szobába zárva, akinél cukor terem a fiókban, és a sarokban selyemruhát sző a pók. Legalábbis nagyanyám ezt állította, és én szívesen elhittem mindent neki, annak ellenére, hogy anyám tiltott tőle.
Nagyanyám egy belvárosi, régi bérház kisszobájában élt a nagynénéméknél, többé-kevésbé bezárva. Az orvosok szerint bolond volt, aki nem veszélyes a környezetére, így nem szükséges az intézeti elhelyezése. Nagynéném magához vette, mártíromságát végre igazolandó, és minden alkalmat megragadott, hogy panaszkodjon: akár családi ünnep, akár temetés volt, ő állt a középpontban, először saját sorsát átkozva, majd a saját nagylelkűségét dicsérve, végül, epilógusként, monológot adva elő nagyanyám szánandóságáról. Nagyanyámat mindez nem zavarta. Nem vett részt az ünnepeken, nem járt temetésekre, lehetőleg még a szobájából sem tette ki a lábát.
A szoba egészen kicsi volt, ez volt az ő birodalma, és valahányszor apán a húgát látogatta, én beszöktem nagyanyámhoz, ő meg az ölébe vett, és félelmetesebbnél izgalmasabb mesékkel traktált, állítva, hogy az utolsó szóig igaz minden.
Az a szoba egy képtelen fantáziájú kisgyereknek, mint amilyen én is voltam, maga volt a csoda. A falak mentén két oldalt szekrények és komódok álltak, és egy régi, szekreteres íróasztal. Mindenütt, ahová a szem ellátott, könyvek és megsárgult újságok hevertek, köztük meg porlepte porcelánnippek: térden állva szerelmet valló pásztorfiú, abroncsszoknyás hercegnő, és két lábon szolgáló, barna foltos kutya. A könyvek régiek voltak, vörös borítójuk megbarnult, a cirádás aranybetűk megfakultak a gerincükön, sarkukat megrágta az egér. Egy kupacban egészen új könyvekre rakódott a por, még nyomdafesték-szagúak és makulátlanok voltak, születésnapi és karácsonyi ajándékok, amiket nagyanyám még csak nem is volt hajlandó kinyitni, hiszen „ugyanaz a szörnyeteg világ köszön ki belőlük, mint ami kívül is üldöz”. Az újságok is öregek voltak, lapjuk egészen sárga, és minden rendszer nélkül bukkantak elő innen is, onnan is.
Az íróasztalon ősöreg írógép állt, kiszáradt szalaggal, betűtlenné kopott billentyűkkel, és nagynéném mégis állította, hogy éjszakánként a nagyanyám ír rajta, hosszú-hosszú elbeszéléseket, de senki nem tudta, ezekkel mi lesz. Nagyanyám valaha ünnepelt író volt, meséi az Ezeregy éjszakával vetekedtek, gyerekek és felnőttek gyertyafénynél bújták a könyveit, oldalról oldalra, soha egy részt át nem lapozva, és az újabb kötetek ki sem kerülhettek a polcokra, már a raktárból elkapkodták őket. Nagyanyám híres és sikeres volta nem volt titok a családban, hajdani érdemeit mindenki elismerte, csak nagybátyám tette hozzá epésen, amikor ez szóba került: „abba is bolondult bele, a sok hülye történetébe, elveszítette a fonalat mese és valóság között”.
Engem nem érdekelt, vajon nagyanyám bolond-e vagy se, híres volt-e valaha, vagy sem – engem elbűvölt a történetekkel, miközben a térdén ringatott, és amikor apám bekiabált a csukott ajtón keresztül (soha nem lépett be a szobába), hogy menni kell, nagyanyám a számtalan fiók egyikéből színes csíkos selyemcukrot vett elő és a markomba nyomta – ennek az íze kitart addig, amíg újabb meséért el nem jössz. Amikor nagyobb lettem, már jobban értettem az őt körülvevő díszleteket: számtalan fényképen mind ő, fiatalon és tündöklőn. Szánandó, szívet facsaró ellentét volt a karcsú, lobogó hajú fényképbéli nő, és a szobában kuksoló öregasszony között.
A szoba közepén hintaszék állt, abban ült mindig, ringatózva, az ablakon át a semmibe bámulva. A pergő festékű franciaablak előtt erkély húzódott, de a nagybátyám beszögelte az ajtót, hogy a „vénasszony ki ne vesse magár az erkélyről, mert aztán csak kanállal kapargatjuk össze!”
A nagyi meg csak ült, a falak és saját bomlott elméje fogságában, törődötten, aszott testtel, és nem hiszem, hogy eszébe jutott volna valaha is kivetnie magát. Arcát puha ráncok milliói szabdalták, szürke árnyat vető, sárgás szélű ráncok, borzas szemöldöke alatt fénytelen, fakult színű szempár porosodott, ahogy pislogás nélkül meredt valahová, amit csak ő láthatott. Szája keskeny vonallá feszült, sarkai legörbültek, mintha állandóan gyászolna, és felpuhult húsú, laza bőrű álla mindig reszketett, mozgott, mintha imádkozna – vagy mintha meséit mondaná fel magában, emlékszik-e minden sorra, minden szóra. Szikkadt, ráncos nyaka kopott hálóingben tűnt el – nem volt hajlandó átöltözni, abban a szürkére hordott, levendulavirágos slafrokban ücsörgött, amiben az intézetből kihozták – miután világossá vált, hogy nagyapám halála után már nem tér a józan eszére.Ha fázott, rojtos szélű ponchót terített a vállaira, vékony lábszárára meg fakópiros gyapjúzoknit húzott, és így ült az öreg, nyikorgó hintaszékben, előre-hátra ringatózva, monotonon. A fényképeken a haja lángvörös volt, és vastag hullámokat vetett le egészen a háta közepéig – talán a meséken túl ez volt a legfőbb dicsősége, és mára legnagyobb vesztesége – fénytelen, sárgára őszült kóc verdeste a vállát, fésületlenül, zavaros csomókba tupírozva.
Sokféle mesét tudott, sok történetet, szerelmest és halálost, boldog végűt és irtózatost, mítosszal felérőket és egészen jelentéktelen alakokról szólókat is – és mindegyikről állította, hogy megtörtént, vagy az ő ifjúságában, vagy a napokban, és az erkélyre szálló madarak mesélték el neki. Egy-egy látogatás után napokig a meséiben éltem, azokból alkottam magamnak szerepjátékot, és próbáltam bevonni környezetem élő és afrikkal kitömött alakjait, de – legalábbis az élők – sorra ellenálltak. Lámpafényes estéken, amikor én már rég az ágyban feküdtem, és a paplan sátra alatt képzeletbeli barátokkal beszélgettem, behallatszott, ahogy anyám apámmal veszekszik a konyhában, és szidja, amiért megint magával vitt az „elmebeteg vénasszonyhoz”. „Majd meglátod – üvöltötte –, a mi gyerekünk is olyan lesz, mint a drágalátos anyád, belehülyül az átkozott történetekbe – hisz láthatod, már most sem tudja, mi a valóság és mi a mese”! Apám nem szólt ilyenkor semmit, legfeljebb annyit jegyzett meg halkan, hogy még csak gyerek vagyok, aki szereti a meséket és szeret játszani, és szerinte attól, hogy a nagyanyámmal vagyok, még semmi bajom nem lesz. „Elvégre az elmebaj nem fertőző” – jegyezte még meg, utolsó érvként, de anyám vadul lesöpörte a színről, és játszotta tovább saját monodrámáját – ilyenkor a nagynénémre emlékeztetett.
Egyszer megkérdeztem a nagyanyámat, vajon szerinte is elmebeteg leszek-e, ha sokat vagyok vele. Nagyanyám nevetett, és hosszú körmű, érdes kezével megsimogatta az arcomat. „Nem leszel – súgta a fülembe –, legfeljebb másként nézed majd a világot, mint a többi ember, és boldogabb leszel, ha nem hagyod, hogy a világ maga alá temessen.” Aztán újabb mesébe fogott, vagy egy régebbit egészített ki az „újabb fejleményekkel”, miközben az ölében ültem, és a hintaszék recsegő talpakkal ingott ide-oda monotonon.
Gyakran mesélt például a rézkilincsekről, amik átjárók egy másik világba – ha egy kapun olyan rézkilincsre bukkanunk, ami már régóta nincs fényesítve, csak akkor fogjuk meg, ha biztosak vagyunk benne, hogy át akarunk kerülni a túloldalára, „mert a kapun túl kezdődik az Álmok Birodalma”, és mesélt a macskákról, akik a rézkilincses átjárókat őrzik, és bizony nagyon kényesek az illemre és a jó modorra.
Bár őszintén szerettem volna hinni, hogy meséi mind igazak, a felnőttek rútságai belopóztak az én szívembe is, és egyre többet kételkedtem abban, amit mondott. Végül egy későnyári délután összeszedte magát, kifésülte kevés, vékonyszálú ősz haját, apró kontyba tekerte, kopott filckalapot illesztett rá, hálóingét pedig ódivatú, sokfodros szoknyára cserélte. Kézen fogott, a döbbenettől szavát vesztett nagynénémnek bejelentette, hogy „sétálni megyünk”, majd táncos léptekkel átvágott az előszobán, leszökdécselt a lépcsőkön, és bejárta velem a város öreg utcácskáit, a kacskaringós sikátorokat, a félig elfeledett zegeket és zugokat. Mire ránk sötétedett, megismertem a legfontosabb átjárókat, összebarátkoztam néhány macskával, hitem töretlenné vált, nagyanyám iránt érzett rajongásom pedig szilárddá és kikezdhetetlenné. Új értelmet nyert minden mese, bennfentessé váltam az eddig csak kívülről szemlélt, csodálatos világban. Ügyet sem vetettünk az ajtóban káráló nagynénémre, a mögötte aggodalmasan toporgó apámra, közös titkunkat kincsként őrizve bevonultunk a poros szagú kis szobába.
- Jól jegyezz meg mindent – nézett rám a tükörből nagyanyám tiszta tekintettel, miközben kihúzkodta a tűket kalapjából. – Ha majd el kell mennem, te veszed át a stafétát. Tied minden titkom, amit most átadhatok. A többit magadnak kell felfedezned.
Megkérdeztem, miért pont most mondta el mindezt, és azt is, mit ért azon, hogy el kell mennie. – Meg fogsz halni? – kérdeztem rá nyíltan.
- Most mondtam el, mert most jött el az ideje. Holnap 13 éves leszel, ha most nem tudod meg, utána már nem hiszed el. És el kell mennem, mert a macskák minden bizonnyal hírét viszik annak, hogy átadtam a tudásomat neked, és rám immár másutt várnak.
Leült a fájdalmasan nyikorgó hintaszékbe, és újra a szemembe nézett, szemében nyoma sem volt a valóságot vesztett, bomlott elme homályának.
- Ha elmentem, te majd tudni fogod, hol keress, ha szükséged lesz rám. És csak nekem higgy, soha másnak. A rézkilincseken túl várok rád. Most menj, apád már vár.
Mentem. Fejem zsongott mindattól, ami aznap történt velem, meg sem hallottam apám dörgedelmeit. Halkan odaköszöntem egy villogó szemű kandúrnak, aki udvariasan visszaköszönt, teliszívtam a tüdőm a járdából felszálló, por illatú forró levegővel, és gazdagabbnak, boldogabbnak, tettre készebbnek éreztem magam, mint valaha.
Másnap lettem 13 éves. Teli voltam várakozással, éjjel titokban összekészítettem egy csomagot néhány szükséges holmival, és vártam, hogy mi történik…

De nem történt semmi.

Gyermek voltam még, a világról keveset tudtam, amikor egy napon nagyanyám kézen fogott és sétálni vitt. Alkonyodott már, nem perszelt olyan hevesen a nyári nap, az emberek kimerészkedtek az utcára – férfiak és nők karonfogva, hozzám hasonló gyermekek szüleik körül karikát hajtva.
Nagyanyám jobbra-balra bólintva köszöntgetett, és vele köszöntgettem én is, de nem álltunk meg tereferélni, mint máskor, még a fagylaltárus bodegáját is elkerültük – igaz bánatomra. A nyüzsgő promenád után csendesebb, szűkebb utcácskákba tértünk. Itt már lélek sem járt, az emeletes házak kissé összehajoltak felettünk, a sarkokban vaskos szürke pókhálókat szőtt a leszálló este, és a töredezett lépcsőfokokra kiültek a macskák: fehér, fekete, vörös, cirmos; kényes szobacica bársonyszalaggal a nyakában és tépázott fülű utcai kandúr. A szürkületben villogtak a sárga, a zöld és a türkizkék macskaszemek.
Nagyanyám változatlanul köszöntgetett jobbra-balra, s amikor bennem már megerősödött a gyanú, hogy a hőségben napszúrást kaphatott, még csevegni is kezdett: oda-odaszúrt egy-egy nyájas megjegyzést:
- Szép jó estét, Kedveském!
és
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
meg
- Ó, micsoda elegáns bársonymasni! Igen jól áll a szeme színéhez!
Némán, fejemet leszegve baktattam mellette mindinkább lemaradva, attól tartva, hogy meghallja valaki nagyanyám bolondságát, amikor hirtelen megrántotta a kezem.
- Köszönj te is! Nem az a szabály, hogy ha én köszönök valakinek, te is köszönsz?
- De kinek?! – fakadtam ki dühösen. Nagyanyám ekkor elém guggolt és a szemembe nézett.
- A macskák nagyon sértődékenyek. Ha nem köszönsz nekik, megbántódnak, és többet nem mutatják meg az utat.
- Az utat? Hová?
- Ahová éppen akarod.
Besötétedett. Kutatón néztem nagyanyám arcába, de már nem tudtam olvasni róla. Szeme azonban macskamód csillogott.
- Köszönj szépen – duruzsolta, kezével gyengéden az állam alá nyúlva -, bízz bennem!
Fekete-fehér cicus sündörgött a lábainkhoz, hajlékony testét a vádlimnak fente, fejével bizalmaskodón böködött, és diszkréten dorombolni kezdett.
- Na? – csillant rám nagyanyám szeme.
- Jó estét – motyogtam az orrom alatt, mire a macska mintha halkan kuncogott volna, majd elillant. Így mentünk tovább a girbegurba kis utcácskákon, közökön: nagyanyám hangosan csacsogva, én félig zárt szájjal jóestétezve.
Egy öreg tölgyfakapu előtt megtorpantunk. Már alig derengtek a körvonalai a sötétben, színét sem tudtam volna megállapítani, egyedül hatalmas, fényes rézkilincse csillogott, mintha most szidolozták volna.
A fal tömör árnyából egy kisebb árnyék vált el és lépett puhán elénk.
- Jó estét! – mormoltam kötelességszerűen.
- Jó estét! – válaszolta a macska. A meglepetéstől elakadt a lélegzetem, el is futottam volna, ha nagyanyám nem fogja szorosan a kezemet.
- Szép jó estét! Csak nem Ön a soros? Nahát, ezt a kellemes meglepetést!
A kissé viharvert öreg kandúr érdes torokhangon viszonozta az udvariasságot:
- Részemről a szerencse, asszonyom! Mi járatban erre?
- Bemutatom az unokámat – taszigált előre a nagyi, és finoman meglökte a könyököm. – Hajolj meg, kisfiam! Az unokám nemsokára tíz éves lesz – fordult a macskához -, gondoltam, megmutatom neki, hogyan kell rézkilinccsel utazni.