Nagyanyám különleges asszony volt. Mások inkább furcsának mondták, és a nagybátyám, aki nem igazán szívlelte, bolond vénasszonynak nevezte. Nekem gyermekkoromban a mesék és kalandok kifogyhatatlan tárháza volt, titokzatos, misztikus alak egy bérházi szobába zárva, akinél cukor terem a fiókban, és a sarokban selyemruhát sző a pók. Legalábbis nagyanyám ezt állította, és én szívesen elhittem mindent neki, annak ellenére, hogy anyám tiltott tőle.
Nagyanyám egy belvárosi, régi bérház kisszobájában élt a nagynénéméknél, többé-kevésbé bezárva. Az orvosok szerint bolond volt, aki nem veszélyes a környezetére, így nem szükséges az intézeti elhelyezése. Nagynéném magához vette, mártíromságát végre igazolandó, és minden alkalmat megragadott, hogy panaszkodjon: akár családi ünnep, akár temetés volt, ő állt a középpontban, először saját sorsát átkozva, majd a saját nagylelkűségét dicsérve, végül, epilógusként, monológot adva elő nagyanyám szánandóságáról. Nagyanyámat mindez nem zavarta. Nem vett részt az ünnepeken, nem járt temetésekre, lehetőleg még a szobájából sem tette ki a lábát.
A szoba egészen kicsi volt, ez volt az ő birodalma, és valahányszor apán a húgát látogatta, én beszöktem nagyanyámhoz, ő meg az ölébe vett, és félelmetesebbnél izgalmasabb mesékkel traktált, állítva, hogy az utolsó szóig igaz minden.
Az a szoba egy képtelen fantáziájú kisgyereknek, mint amilyen én is voltam, maga volt a csoda. A falak mentén két oldalt szekrények és komódok álltak, és egy régi, szekreteres íróasztal. Mindenütt, ahová a szem ellátott, könyvek és megsárgult újságok hevertek, köztük meg porlepte porcelánnippek: térden állva szerelmet valló pásztorfiú, abroncsszoknyás hercegnő, és két lábon szolgáló, barna foltos kutya. A könyvek régiek voltak, vörös borítójuk megbarnult, a cirádás aranybetűk megfakultak a gerincükön, sarkukat megrágta az egér. Egy kupacban egészen új könyvekre rakódott a por, még nyomdafesték-szagúak és makulátlanok voltak, születésnapi és karácsonyi ajándékok, amiket nagyanyám még csak nem is volt hajlandó kinyitni, hiszen „ugyanaz a szörnyeteg világ köszön ki belőlük, mint ami kívül is üldöz”. Az újságok is öregek voltak, lapjuk egészen sárga, és minden rendszer nélkül bukkantak elő innen is, onnan is.
Az íróasztalon ősöreg írógép állt, kiszáradt szalaggal, betűtlenné kopott billentyűkkel, és nagynéném mégis állította, hogy éjszakánként a nagyanyám ír rajta, hosszú-hosszú elbeszéléseket, de senki nem tudta, ezekkel mi lesz. Nagyanyám valaha ünnepelt író volt, meséi az Ezeregy éjszakával vetekedtek, gyerekek és felnőttek gyertyafénynél bújták a könyveit, oldalról oldalra, soha egy részt át nem lapozva, és az újabb kötetek ki sem kerülhettek a polcokra, már a raktárból elkapkodták őket. Nagyanyám híres és sikeres volta nem volt titok a családban, hajdani érdemeit mindenki elismerte, csak nagybátyám tette hozzá epésen, amikor ez szóba került: „abba is bolondult bele, a sok hülye történetébe, elveszítette a fonalat mese és valóság között”.
Engem nem érdekelt, vajon nagyanyám bolond-e vagy se, híres volt-e valaha, vagy sem – engem elbűvölt a történetekkel, miközben a térdén ringatott, és amikor apám bekiabált a csukott ajtón keresztül (soha nem lépett be a szobába), hogy menni kell, nagyanyám a számtalan fiók egyikéből színes csíkos selyemcukrot vett elő és a markomba nyomta – ennek az íze kitart addig, amíg újabb meséért el nem jössz. Amikor nagyobb lettem, már jobban értettem az őt körülvevő díszleteket: számtalan fényképen mind ő, fiatalon és tündöklőn. Szánandó, szívet facsaró ellentét volt a karcsú, lobogó hajú fényképbéli nő, és a szobában kuksoló öregasszony között.
A szoba közepén hintaszék állt, abban ült mindig, ringatózva, az ablakon át a semmibe bámulva. A pergő festékű franciaablak előtt erkély húzódott, de a nagybátyám beszögelte az ajtót, hogy a „vénasszony ki ne vesse magár az erkélyről, mert aztán csak kanállal kapargatjuk össze!”
A nagyi meg csak ült, a falak és saját bomlott elméje fogságában, törődötten, aszott testtel, és nem hiszem, hogy eszébe jutott volna valaha is kivetnie magát. Arcát puha ráncok milliói szabdalták, szürke árnyat vető, sárgás szélű ráncok, borzas szemöldöke alatt fénytelen, fakult színű szempár porosodott, ahogy pislogás nélkül meredt valahová, amit csak ő láthatott. Szája keskeny vonallá feszült, sarkai legörbültek, mintha állandóan gyászolna, és felpuhult húsú, laza bőrű álla mindig reszketett, mozgott, mintha imádkozna – vagy mintha meséit mondaná fel magában, emlékszik-e minden sorra, minden szóra. Szikkadt, ráncos nyaka kopott hálóingben tűnt el – nem volt hajlandó átöltözni, abban a szürkére hordott, levendulavirágos slafrokban ücsörgött, amiben az intézetből kihozták – miután világossá vált, hogy nagyapám halála után már nem tér a józan eszére.Ha fázott, rojtos szélű ponchót terített a vállaira, vékony lábszárára meg fakópiros gyapjúzoknit húzott, és így ült az öreg, nyikorgó hintaszékben, előre-hátra ringatózva, monotonon. A fényképeken a haja lángvörös volt, és vastag hullámokat vetett le egészen a háta közepéig – talán a meséken túl ez volt a legfőbb dicsősége, és mára legnagyobb vesztesége – fénytelen, sárgára őszült kóc verdeste a vállát, fésületlenül, zavaros csomókba tupírozva.
Sokféle mesét tudott, sok történetet, szerelmest és halálost, boldog végűt és irtózatost, mítosszal felérőket és egészen jelentéktelen alakokról szólókat is – és mindegyikről állította, hogy megtörtént, vagy az ő ifjúságában, vagy a napokban, és az erkélyre szálló madarak mesélték el neki. Egy-egy látogatás után napokig a meséiben éltem, azokból alkottam magamnak szerepjátékot, és próbáltam bevonni környezetem élő és afrikkal kitömött alakjait, de – legalábbis az élők – sorra ellenálltak. Lámpafényes estéken, amikor én már rég az ágyban feküdtem, és a paplan sátra alatt képzeletbeli barátokkal beszélgettem, behallatszott, ahogy anyám apámmal veszekszik a konyhában, és szidja, amiért megint magával vitt az „elmebeteg vénasszonyhoz”. „Majd meglátod – üvöltötte –, a mi gyerekünk is olyan lesz, mint a drágalátos anyád, belehülyül az átkozott történetekbe – hisz láthatod, már most sem tudja, mi a valóság és mi a mese”! Apám nem szólt ilyenkor semmit, legfeljebb annyit jegyzett meg halkan, hogy még csak gyerek vagyok, aki szereti a meséket és szeret játszani, és szerinte attól, hogy a nagyanyámmal vagyok, még semmi bajom nem lesz. „Elvégre az elmebaj nem fertőző” – jegyezte még meg, utolsó érvként, de anyám vadul lesöpörte a színről, és játszotta tovább saját monodrámáját – ilyenkor a nagynénémre emlékeztetett.
Egyszer megkérdeztem a nagyanyámat, vajon szerinte is elmebeteg leszek-e, ha sokat vagyok vele. Nagyanyám nevetett, és hosszú körmű, érdes kezével megsimogatta az arcomat. „Nem leszel – súgta a fülembe –, legfeljebb másként nézed majd a világot, mint a többi ember, és boldogabb leszel, ha nem hagyod, hogy a világ maga alá temessen.” Aztán újabb mesébe fogott, vagy egy régebbit egészített ki az „újabb fejleményekkel”, miközben az ölében ültem, és a hintaszék recsegő talpakkal ingott ide-oda monotonon.
Gyakran mesélt például a rézkilincsekről, amik átjárók egy másik világba – ha egy kapun olyan rézkilincsre bukkanunk, ami már régóta nincs fényesítve, csak akkor fogjuk meg, ha biztosak vagyunk benne, hogy át akarunk kerülni a túloldalára, „mert a kapun túl kezdődik az Álmok Birodalma”, és mesélt a macskákról, akik a rézkilincses átjárókat őrzik, és bizony nagyon kényesek az illemre és a jó modorra.
Bár őszintén szerettem volna hinni, hogy meséi mind igazak, a felnőttek rútságai belopóztak az én szívembe is, és egyre többet kételkedtem abban, amit mondott. Végül egy későnyári délután összeszedte magát, kifésülte kevés, vékonyszálú ősz haját, apró kontyba tekerte, kopott filckalapot illesztett rá, hálóingét pedig ódivatú, sokfodros szoknyára cserélte. Kézen fogott, a döbbenettől szavát vesztett nagynénémnek bejelentette, hogy „sétálni megyünk”, majd táncos léptekkel átvágott az előszobán, leszökdécselt a lépcsőkön, és bejárta velem a város öreg utcácskáit, a kacskaringós sikátorokat, a félig elfeledett zegeket és zugokat. Mire ránk sötétedett, megismertem a legfontosabb átjárókat, összebarátkoztam néhány macskával, hitem töretlenné vált, nagyanyám iránt érzett rajongásom pedig szilárddá és kikezdhetetlenné. Új értelmet nyert minden mese, bennfentessé váltam az eddig csak kívülről szemlélt, csodálatos világban. Ügyet sem vetettünk az ajtóban káráló nagynénémre, a mögötte aggodalmasan toporgó apámra, közös titkunkat kincsként őrizve bevonultunk a poros szagú kis szobába.
- Jól jegyezz meg mindent – nézett rám a tükörből nagyanyám tiszta tekintettel, miközben kihúzkodta a tűket kalapjából. – Ha majd el kell mennem, te veszed át a stafétát. Tied minden titkom, amit most átadhatok. A többit magadnak kell felfedezned.
Megkérdeztem, miért pont most mondta el mindezt, és azt is, mit ért azon, hogy el kell mennie. – Meg fogsz halni? – kérdeztem rá nyíltan.
- Most mondtam el, mert most jött el az ideje. Holnap 13 éves leszel, ha most nem tudod meg, utána már nem hiszed el. És el kell mennem, mert a macskák minden bizonnyal hírét viszik annak, hogy átadtam a tudásomat neked, és rám immár másutt várnak.
Leült a fájdalmasan nyikorgó hintaszékbe, és újra a szemembe nézett, szemében nyoma sem volt a valóságot vesztett, bomlott elme homályának.
- Ha elmentem, te majd tudni fogod, hol keress, ha szükséged lesz rám. És csak nekem higgy, soha másnak. A rézkilincseken túl várok rád. Most menj, apád már vár.
Mentem. Fejem zsongott mindattól, ami aznap történt velem, meg sem hallottam apám dörgedelmeit. Halkan odaköszöntem egy villogó szemű kandúrnak, aki udvariasan visszaköszönt, teliszívtam a tüdőm a járdából felszálló, por illatú forró levegővel, és gazdagabbnak, boldogabbnak, tettre készebbnek éreztem magam, mint valaha.
Másnap lettem 13 éves. Teli voltam várakozással, éjjel titokban összekészítettem egy csomagot néhány szükséges holmival, és vártam, hogy mi történik…

De nem történt semmi.