Gyermek voltam még, a világról keveset tudtam, amikor egy napon nagyanyám kézen fogott és sétálni vitt. Alkonyodott már, nem perszelt olyan hevesen a nyári nap, az emberek kimerészkedtek az utcára – férfiak és nők karonfogva, hozzám hasonló gyermekek szüleik körül karikát hajtva.
Nagyanyám jobbra-balra bólintva köszöntgetett, és vele köszöntgettem én is, de nem álltunk meg tereferélni, mint máskor, még a fagylaltárus bodegáját is elkerültük – igaz bánatomra. A nyüzsgő promenád után csendesebb, szűkebb utcácskákba tértünk. Itt már lélek sem járt, az emeletes házak kissé összehajoltak felettünk, a sarkokban vaskos szürke pókhálókat szőtt a leszálló este, és a töredezett lépcsőfokokra kiültek a macskák: fehér, fekete, vörös, cirmos; kényes szobacica bársonyszalaggal a nyakában és tépázott fülű utcai kandúr. A szürkületben villogtak a sárga, a zöld és a türkizkék macskaszemek.
Nagyanyám változatlanul köszöntgetett jobbra-balra, s amikor bennem már megerősödött a gyanú, hogy a hőségben napszúrást kaphatott, még csevegni is kezdett: oda-odaszúrt egy-egy nyájas megjegyzést:
- Szép jó estét, Kedveském!
és
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
meg
- Ó, micsoda elegáns bársonymasni! Igen jól áll a szeme színéhez!
Némán, fejemet leszegve baktattam mellette mindinkább lemaradva, attól tartva, hogy meghallja valaki nagyanyám bolondságát, amikor hirtelen megrántotta a kezem.
- Köszönj te is! Nem az a szabály, hogy ha én köszönök valakinek, te is köszönsz?
- De kinek?! – fakadtam ki dühösen. Nagyanyám ekkor elém guggolt és a szemembe nézett.
- A macskák nagyon sértődékenyek. Ha nem köszönsz nekik, megbántódnak, és többet nem mutatják meg az utat.
- Az utat? Hová?
- Ahová éppen akarod.
Besötétedett. Kutatón néztem nagyanyám arcába, de már nem tudtam olvasni róla. Szeme azonban macskamód csillogott.
- Köszönj szépen – duruzsolta, kezével gyengéden az állam alá nyúlva -, bízz bennem!
Fekete-fehér cicus sündörgött a lábainkhoz, hajlékony testét a vádlimnak fente, fejével bizalmaskodón böködött, és diszkréten dorombolni kezdett.
- Na? – csillant rám nagyanyám szeme.
- Jó estét – motyogtam az orrom alatt, mire a macska mintha halkan kuncogott volna, majd elillant. Így mentünk tovább a girbegurba kis utcácskákon, közökön: nagyanyám hangosan csacsogva, én félig zárt szájjal jóestétezve.
Egy öreg tölgyfakapu előtt megtorpantunk. Már alig derengtek a körvonalai a sötétben, színét sem tudtam volna megállapítani, egyedül hatalmas, fényes rézkilincse csillogott, mintha most szidolozták volna.
A fal tömör árnyából egy kisebb árnyék vált el és lépett puhán elénk.
- Jó estét! – mormoltam kötelességszerűen.
- Jó estét! – válaszolta a macska. A meglepetéstől elakadt a lélegzetem, el is futottam volna, ha nagyanyám nem fogja szorosan a kezemet.
- Szép jó estét! Csak nem Ön a soros? Nahát, ezt a kellemes meglepetést!
A kissé viharvert öreg kandúr érdes torokhangon viszonozta az udvariasságot:
- Részemről a szerencse, asszonyom! Mi járatban erre?
- Bemutatom az unokámat – taszigált előre a nagyi, és finoman meglökte a könyököm. – Hajolj meg, kisfiam! Az unokám nemsokára tíz éves lesz – fordult a macskához -, gondoltam, megmutatom neki, hogyan kell rézkilinccsel utazni.